2010. december 30., csütörtök

Gyilkos vagy áldozat?


Más bloggereknél olvastam Jodi Picoult: 19 perc című könyvéről és mivel mindenki jókat írt róla, kihoztam a könyvtárból. Hát azt kell, hogy mondjam, hogy életem egyik legjobb könyve volt. A sztorit nem írom le, szerintem mindenki ismeri már, röviden annyit, hogy egy iskolai lövöldözésről szól.
A 19 perc tipikusan az a könyv, ami nem ereszt, nem tudsz megszabadulni tőle, egyszerűen muszáj gondolkodnod rajta. Én napokig olvasgattam a neten Columbine-nal és egyéb lövöldözésekkel kapcsolatos anyagokat, filmeket néztem, szóval próbáltam beleásni magam a témába. (Egyébként, aki még nem látta és érdekli ez a téma, mindenképp nézze meg a drága Michael Moore-tól a Kóla, puska, sült krumplit!)
Amit először szeretnék megállapítani, hogy Jodi Picoult nagyon jól ír. Kicsit hatásvadász ugyan, hogy minden oldadon van legalább két mondat, ami arcul csapja az embert, de azt hiszem, ez a téma ezt kívánja meg.
Másodszor, más bloggereknél azt olvastam, hogy tetszett nekik az, hogy az írónő nem foglal állást. Én ezzel nem értek egyet. Szerintem egyértelműen Peter (a lövöldöző) oldalán áll, neki keres igazolást, őt próbálja megmenteni. Az áldozatok annyira röviden és felszínesen vannak bemutatva a könyvben, hogy igazából nem is lehet átérezni a másik oldalt.
Nagyon nehéz téma ez, kicsit olyan, mintha vékony jégen táncolnánk, hiszen a lövöldözések kapcsán mindig elszabadulnak az indulatok, ráadásul mindkét oldalról. Nézzetek csak utána, hányan istenítik még mindig, 11 év elteltével is Dylan-t és Eric-et (a columbine-i lövöldözőket), hányan írják azt, hogy bár lenne nekik is bátorságuk fellépni az őket terrorizálók ellen, illetve hányan kívánják azt nekik, hogy égjenek a pokol tüzén mindörökké. Nem is olyan téma ez, amiben igazságot lehetne tenni. Hiszen hiába érzünk mélyen az áldozatokkal, valahol a szívünk mélyén megértjük azt is, aki besokall, hiszen mindenki beszokott olykor, ha nem is ilyen mértékben.
Hibáztatható-e az amerikai társadalom a lövöldözésekért? Szerintem egy dologban igen, abban, hogy hozzáférhetőek a fegyverek. Szerintem Peter amikor ellopta a szomszédtól a pisztolyokat, nem olyan szándékkal tette, hogy ölni fog. Egyszerűen jó érzés volt számára, hogy van pisztolya, ettől végre hatalmat érzett, azt, hogy övé a kontroll. Viszont, amikor történik valami, amivel betelik nála a pohár, könnyű a matrac alá nyúlni, fogni a pisztolyt és lövöldözni kezdeni, hiszen kéznél van. De miért van az, hogy más országokban is van fegyverviselési joga a lakosságnak (Svájcban egyenesen alkotmányos kötelesség fegyvert tartani otthon!!!), mégsem történik ennyi gyilkosság és lövöldözés, mint az USA-ban? Na erre én nem tudok válaszolni, szerintem egy szociológus se tudna. Azt hiszem, Amerikában kellene élni ahhoz, hogy hitelesen megítélhessük az ő társadalmukat. Nem lehet annyival elintézni, hogy az amcsik felszínes, álmosolyú, prűd, fegyverimádó és négergyűlölő népség. Nem, ennél jóval többről van szó, hiszen Amerika egyben a legnagyobb, legszentebb eszmék földje is. De valami baj van, (bár nem csak ott, hanem az egész fejlett világban szerintem), és én szívből kívánom nekik, hogy megtalálják a válaszokat.
Nagyon sajnáltam Petert. Azt kívántam, bár ez az egész csak egy rossz álom lett volna, ahol végigélheti, mit csinálna, ha hatalma lenne bosszút állni, de utána felébredt volna, élte volna tovább az életét, egyetemre ment volna, számítógépes zsenivé vált volna, és rájött volna, hogy az esze magasan a kínzói fölé emeli és milliárdos lett volna és kirögte volna a régi iskolatársait. (A legtöbb iskolai lövöldöző kemelkedő intelligenciájú!)
Órákig tudnék még erről a témáról beszélni, de nem teszem.
Ja, még annyit, hogy a könyv végén található fordulatot én már nagyon hamar sejtettem, de egyszerűen nem akartam elhinni. És még most sem tudom. Vannak pillanatok, amikor megértem Josiet és Petert, vannak, amikor egyáltalán nem.
Mindenesetre, ilyen egy jó könyv szerintem. Rengeteg kérdést vet fel és nem erőltet ránk egy erkölcsi álláspontot sem. Bár ilyeneket olvashatnának a diákok magyar órán! Szerintem nagyon fontos lenne ilyen könyveket a kezükbe adni és azután megvitatni velük. De nem megyek bele abba, hogy mi a véleményem a magyar oktatásról, ahol a gyereket arra kényszerítik, hogy órákon át egy helyben és kussban üljön, és bemagolja, hogy mások mit gondolnak művekről...

2010. december 15., szerda


Na végre tudok már egy könyvről is írni! Több, mint 4 hétig tartott, míg kiolvastam 2 könyvet. (Mindig minimum 2 könyvet olvasok egyszerre, hogy hangulatomtól függően váltogathassam őket.) Nagyon kevés szabadidőm van mostanában és teljesen kivagyok attól, hogy ilyen kevés időm jut az olvasásra.
Na de a könyvek: John Grisham: Ha ölni kell és Carole Matthews: A Csokoládéimádók klubja.
Először a Grishamről írnék. Bár a könyveiből készült filmeket láttam, de nem olvastam még tőle ezelőtt semmit. És ez nagy hiba volt! El sem tudom mondani, mennyire tetszett ez a könyv, teljesen magába szippantott, ott voltam én is a meleg, lassú, előítéletekkel teli Délen, ahol még mindig niggernek tartják a feketéket és ahol a nőknek otthon a helye. Grisham tökéletesen megteremtette a "Deep South" atmoszféráját, Mississippi lassú hömpölygésű életét. Éppilyen tökéletesen teremtette meg a karaktereket is. Nem tudnék kedvencet mondani, mert mindenkit imádtam, Jake-t, Harry Rex-et, Lucien-t, Ozzie-t, stb... Hiteles, emberi és jó adag humorral megáldott szereplőkkel találkozhatunk. (Egyetlen kivétel van és az pont maga Carl Lee. Róla kevés szó esik az egész könyvben, nem ismerjük meg a jellemét és csak gyanítjuk, milyen ember.)
Maga a történet is magával ragadó, igazgalmas. Röviden leírom, ha valaki esetleg nem ismerné. Két fehér férfi brutálisan összever és megerőszakol egy fekete kislányt, akinek az apja ezután megöli a két férfit. A könyv végülis az ő ügyéről, tárgyalásáról szól. Önbíráskodhat-e az ember ilyen esetben?
Nagyon jó kis film is készült a könyvből, ha valaki nem látta még, tessék mindenképp megnézni.

2010. november 29., hétfő

2010. november 26., péntek

Zombik


A visszatérés utáni első bejegyzésem egy nagyon jó kis sorozatról fog szólni, melyet az AMC csatornának köszönhetünk, ez pedig a The walking dead. Mint a címe is elárulja, ez bizony járkáló halottakról, azaz zombikról szól. Én bírom a horrorfilmeket, ez a 6 részes sorozat pedig igazi gyöngyszem. A kiinduló sztori hasonló a 28 nappal későbbéhez, hősünk felébred a kórházban és azt látja, hogy az egész város zombivá vált körülötte. Bízván abban, hogy a családja még időben elmenekült és életben vannak, elindul megkeresni őket. A többit tessék megnézni, én nem árulok el mást.
Hogy miért gyöngyszem e sorozat az utóbbi évek zombifilm dömpingjében? Elsősorban a karakterek miatt. Jól kigondolt, hiteles karaktereket látunk ugyanis. A kis túlélőcsapat szimbolizálja az egész elcseszett emberi társadalmat, annak minden hibájával együtt, van becsületes serifünk, félrekacsintgató asszonnyal, van bőrfejű nácink, bunkó parasztunk, több féle négerünk, feleséget verő tahónk, stb....Mind bebizonyítják azt, hogy az élet soha nem fekete és fehér, és hogy ember soha nem jó vagy rossz, mind átmenetek vagyunk és néha ez, néha az oldalunk győzedelmeskedik és pont ezért, a sorozat azt is bemutatja, hogy az ember néha félelmetesebb, mint a zombik. Akik egyébként tényleg félelmetesre sikerültek.
Ami jó még a sorozatban, az maga a sztori, ami kellőképpen fordulatos és izgalmas ahhoz, hogy az ember lerágja az összes körmét. A rendező mesterien adagolja a feszültséget, rengeteg olyan jelenet van a filmben, amikor már percek óta csak várjuk, hogy történjen már valami, aggódunk, megőrülünk, felugrálunk a TV előtt, hogy atyaég, most tuti jön egy zombi és megöli, és közben nem történik semmi. Amikor meg nem számítunk rá, akkor jön...
Rövidre fogva, aki bírja gyomorral a horrorfilmeket, annak igyazi csemege lesz a The walking dead első évada! Nézzétek, élvezzétek!

újra itt

Nahát, jó régen nem írtam már...Két oka volt ennek, az egyik a rengeteg munka, ami miatt örülök, ha napi 10 oldalt tudok olvasni. A másik, hogy jól felmérgesítettem magam egy kedves blogtársamon, aki úgy fikázott egy könyvet, hogy nem is olvasta azt. Illetve olvasta a Wikipédián a tartalmát, ha-ha-ha. Mikor szóvá tettem ezt, rám vetették magukat a könyvblogosok és trollnak, stb, neveztek. Ez egy időre elvette a kedvem az egésztől.DE! rájöttem, hogy konkrétan lesz**om az ilyen korlátolt embereket, nehogy már én ezért ne írjak, ha kedvem tartja. Mert én csak kedvből írok. Nem célom az, hogy kibontakoztassam hihetetlen írói tehetségemet, mint sok blogolónak, aki azt hiszi, szupersztár író, könyvkiadó, stb, akármi lesz belőle, azért mert ír egy blogot. Hihetetlenül sok ember fontoskodik a neten és ezek közül a legviccesebbek, akik azt hiszik, ők okosabbak, műveltebbek, mint a többség. Pedig se nem az elolvasott könyvek száma, se pedig minősége nem tesz valakit királlyá. Nem is írok többet erről, mert csak felhúzom magam. Üzenem a kedves könyvet nem olvasó, de fikázó, sznob bloggereknek, hogy az én blogomat nem kell olvasniuk. Köszi.
Ugyanis csak és kizárólag azért írom ezt a blogot, hogy ne felejtsek el dolgokat. Ha időm engedi, hihetetlen mennyiségű könyvet és filmet falok be, és bizony az ember egy idő után elfelejti ezeket, mert mindig jön újabb élmény, ami felülírja az előzőt. Például a blog nyitókönyve- Miután elmentél- konkrétan kiment a fejemből, amíg el nem olvastam a bejegyzésemet róla. De így eszembe jutott, hogy Atyaúristen, mekkora könyv volt, imádtam.
Szóval ez lenne a fő céom, saját magamnak jegyzeteket készíteni nekem tetsző dolgokról, hogy ne felejtsem el őket. Ha valaki elolvassa, örülni fogok neki. Ennyi.

2010. július 6., kedd

Eclipse


Újabb filmes bejegyzés - volt szerencsém megnézni az Eclipse-t, így erről írnék most. Hát, tudok róla írni jót is, rosszat is. Kezdjük a rosszal:
Edward kis 'pussy' kezd lenni, papucs, nyámnyila, a legkevésbé férfias az egész filmben, túl sokat szenved látványosan, illetve Bella még mindig folyton tátja a száját. Maga a történet szerintem ügyesen lett átírva forgatókönyvre, de a megfilmesítés nem az igazi. Én legalábbis ezzel a filmmel kaptam vissza a legkevésbé a 'Twilight - atmosphere-t'. (ami az első részben a csúcson volt, a másodikban hanyatlott, itt már sokszor elfelejtettem, hogy a Twilight szériát nézem, annyira nem jött át az a hangulat.)

Nagyon örültem viszont annak, hogy Jasper és Rosalie nagyobb szerepet kapott.
És a farkasokat is imádom! Valamint Charlie is változatlanul jó fej.

Ja, és még az a csaj sem tetszett, aki Victoriát alakította. Egy cseppet sem volt hiteles. nem volt meg benne az a nemtörődöm kegyetlenség, ragadozószerűség ami a régi Victoriának sugárzott minden mozdulatából.

Összefoglalva, az az igazság, (kövezzetek meg érte) hogy ez egy tök jó film lenne, ha nem lenne benne Edward és Bella:)) Én már sokalltam a szenvedést, a 2 pasi közötti örlődést, a nyavajgást.

2010. július 5., hétfő

Csak röviden

Befejeztem a DeMille könyvet, iszonyat jó volt, és elkezdtem olvasni Elizabeth Adler-től A Villa Mimosa Titkát. Még csak vagy a 40. oldalon járok, de nagyon tetszik. Ha befejeztem, majd írok róla.
Ja, és a hétvégén megvettem végre a Breaking Dawn-t, most ott csücsül a polcon és vár rám. Olyan ember vagyok, aki szereti kivárni a jó dolgokat, például étkezésnél a legjobb falatot a végére tartogatom. Így a Twilight 4-nek is meg kell adni a módját, nem lóhalálában elolvasni:)

2010. június 15., kedd

Nelson DeMille


Nem nagyon olvastam még egy könyvesblogon sem Nelson DeMille-ről.
Pedig higgyétek el, érdemes tőle olvasni. Én már szinte az összes magyarul megjelent könyvét olvastam, jelenleg a Szilva-szigetet olvasom újra.

Tartalom röviden: Megölnek két, az Egyesült Államok egyik szupertitkos, állítólag biológiai fegyverkutatással foglalkozó laboratóriumában dolgozó tudóst. A csöppet életunt (nekem mindig Al Bundy jut róla eszembe)John Corey nyomozó próbálja kideríteni, mi állhat a gyilkosságok hátterében. Kell-e valamilyen halálos vírus elszabadulásától tartanunk vagy valami más okból ölték meg a tudósokat?

Senki ne gondolja ezt, hogy ez ponyvaregény. Letehetetlenül izgalmas és igényesen megírt is egyben.

A könyv a hihetetlenül izgalmas történet mellett fantasztikus atmoszférát teremt és olyan érdekesen és átfogóan mutatja be Long Island-et és annak történelmét, hogy én úgy éreztem, már ott élek.

A könyv egyik legnagyobb erénye John Corey nyomozó szarkazmusa. Haláli egy fazon, aki DeMille más könyveiben is feltűnik.

10/10-esre értékelem a könyvet és javaslom mindenkinek, hogy olvasson DeMille-t, ha igényes kikapcsolódásra és agytornára vágyik.

A tábornok lánya című film egy DeMille könyvből készült, és az összes könyvének megvették már a megfilmesítési jogait különböző filmstúdiók, így remélem, hamarosan élvezhetem a moziban is.

2010. június 11., péntek

Hihetetlen


Most rendhagyó módon egy filmről fogok írni. A címe Unthinkable, magyarul a Hihetetlen címet kapta. Főszerepekben Samuel L. Jackson és Carrie-Ann Moss. Nagyon röviden összefoglalva: egy terorrista kihallgatásáról szól. Többet nem árulok el róla, tessék megnézni. Az első 10-20 percet egy kicsit unalmasnak találtam, nehezen indult be valahogy, de ami utána jött, anyám, leesett az állam. Napok óta ki sem tudom verni a fejemből ezt a filmet, nagyon sok gondolkodnivalót adott, hogy vajon kinek volt igaza, Samunak vagy a Mátrixos nőnek, hogy megelőzhetők lettek volna-e a film végén történtek, hogy ilyen helyzetben hogyan maradhat ember az ember és hogy elítélhetjük-e azt, aki másképp teszi a mérlegre az emberi életek súlyát és milyen messzire mehetünk el?
Nézzétek meg, légyszi, légyszi és írjatok, kiváncsi vagyok, másnak mi a véleménye.

2010. június 10., csütörtök

Ó Capri


Elizabeth Adler: Nyár Capri szigetén című könyve miatt halálos szerelembe estem Caprival, illetve az egész Földközi-tengeri vidékkel, amelyen a regény végigvezet minket. Igazából azóta csak a tengerre tudok gondolni, meg a kis parti kávéházakra, frappékra, hmm...
Nekem nagyon tetszett ez a könyv. Ekkor pont túlvoltam 2 nem igazán jó könyvön (majd írok ezekről is) és nagyon vágytam valami igazi kikapcsolódásra, amit maximálisan megkaptam. A borítója alapján azt hittem, habkönnyű kis Danielle Steel-es romantika lesz (na majd a Nagyasszonyról és úgynevezett "regényeiről" is ejtenék néhány szót)
és mivel nem olvastam el a könyv hátoldalán a leírást, váratlanul ért, hogy ez valójában egy krimi.
Kicsit tingli-tangli, kicsit giccses, kicsit Agatha Christie-től lopott, de ettől függetlenül nagyon SZÓRAKOZTATÓ és IZGALMAS. Mivel én most csak ennyire vágytam, 10-esre értékelem a könyvet. Sőt, el fogom olvasni a többi könyvét is.


Könyv hátoldalán olvasható:

Vitorlázzon, szeressen és nyomozzon a nápolyi öbölben egy mesés jachton!

Elizabeth Adler, számos pazar helyszíneken játszódó romantikus regény világhírű szerzője Toszkána és Amalfi után, most Capri varázslatos mediterrán szigetére repít el minket, ahol mindenki gyanús, akár a legjobb Agatha Christie regényekben.

Egy dúsgazdag angol iparmágnás titokzatos körülmények között életét veszti, de levelet hagy hátra, amelyben hat nevet említ, akik a halálát akarhatták. Daisy Keane, a minden lében kanál titkárnő, és Harry Montana magánnyomozó összefog, hogy a gyanúsítottakat mesés földközi-tengeri hajóútra vigye, amelynek költségét a néhai Sir Robert állja. Miközben megjárják a kaszinók fényeitől csillogó Monte Carlót, St-Tropez-t és Sorrentót, a rejtély egyre kibogozhatatlanabb lesz, ahogy a gyilkos egy lépéssel mindig előttük jár, ráadásul a nyomozó páros is lángra lobban egymás iránt. A földközi-tengeri üdülőhelyek szépsége, a varázslatos hajóút, a szenvedélyek fellobbanása és a Villa Belkisz szépsége a zálog arra, hogy végleg beleszeressünk Adler regényeibe.

2010. május 17., hétfő

True Blood


A férjemmel - jobb későn, mint soha alapon - rendesen rákattantunk a True Blood-ra. Mivel lemaradtunk az HBO-n adott részekről, angolul néztük végig pár este alatt az egészet. Imádtuk! És amikor végeztünk, és utánanéztem, hogy még hetekeig kell várni a 3. évadra, amit lehet, nem is nézünk meg az HBO-n, mivel így, hogy most már megszoktuk az eredeti hangokat, fura lenne a szinkron. Szóval, én nem bírtam magammal, és megvettem a 3. részt könyvben. Aztán az olyan jó volt, hogy megvettem az elsőt:)) Szóval össze vissza olvasom most ezt a sorozatot, de sebaj.
Amit a Holtak Klubjáról röviden mondhatok: Bill-t elrabolják, és Sookie Eric, egy vérfarkas, valamint Elvis Presley segítségével megkeresi és kiszabadítja.Mivel én könyvben eddig még csak ezt az egy részt olvastam, nincs összehasonlítási alapom a többivel, de nagyon-nagyon tetszett. Fordulatos volt, izgalmas, vicces. Mivel én nagy Eric-szurkoló vagyok, nem bántam hogy Sookie eltávolodott végre Billtől. Nagyon tetszett az, ahogy a könyv végén a sarkára állt, és kidobta a vámpírokat a házából. Ideje volt már kiállnia magáért.

10/10

2010. május 11., kedd

A Köd Éve


Szintén más blogolók pozitív véleménye miatt kezdtem el olvasni Michelle Richmondtól a Köd Évét. Nagyon tetszett. Bár be kell valljam, majdnem félbehagytam ezt is, mert a kislány eltűnése után úgy éreztem leült a sztori, a nő csak lamentált, gondolkozott, stb, de nem történt semmi. Nem adtam fel, és milyen jól tettem! Ez a csendes, nyugodt, nőies finomság, amivel Richmond ír, és ami először untatott, végül olyannyira magával ragadott, hogy még hajnali 1-kor is a konyhai hokedlin kuporogva találtam magam a könyvvel.
A történet röviden, ha valaki nem ismerné: Nő sétál a barátja kislányával a tengerparton. Egy pár másodpercre nem figyel rá, kislány eltűnik. Nő ezután hónapokig kutat, amikor már a barátja és a rendőrség is feladják a reményt, hogy még élve látják a gyereket. A végét nem árulom el, de én lerágtam az összes körmöm, úgy izgultam.

10/9

2010. május 10., hétfő

Giccsparádé


Volt még egy könyv mostanában, amit nem olvastam végig, mégpedig Louisa May Alcott-tól a Kisasszonyok. Erre a könyvre évek óta vadásztam a könyvtárban, és mikor végül bent találtam, nagyon boldog voltam. Valamiért úgy gondoltam, Jane Austen, vagy a Bronte nővérek műveihez lesz majd hasonló, akiknek a regényeit és 8 éves korom óta évente egyszer végigolvasom:))) Sőt, állíthatom, hogy miattuk mentem angol irodalom szakosnak az egyetemen. Na de ez a Kisasszonyok. Ekkora csalódást. Ez egy tömény GICCS. Szájbarágós kis tanmese arról, hogyan legyünk jók, stb, stb, stb. Bocsánat a kifejezésért, de szerintem nyálas. Körülbelül a feléig bírtam elviselni. Még a hideg is kiráz, ha visszagondolok rá.

Untam


Aki szereti Christopher Moore-t, ezt most ne olvassa el.
Annyira dicsértétek a Biff evangéliumát, hogy kihoztam a könyvtárból. 2 hétig hevert a kanapén, napi kb. fél-1 oldalt olvastam el belőle. Mivel csak a tizenvalahanyadik oldalig jutottam, véleményt nem írok a könyvről, ennyi alapján lehetetlen lenne, de engem egyáltalán nem kötött le, nem keltette fel az érdeklődésemet az a pár oldal. Lehet, hogy velem van valami baj, amikor mindenkinek tetszik:( Engem untatott.

2010. május 6., csütörtök

Gagyi


Pár hetes kényszerpihenőn voltam, ezért nem írtam mostanában, viszont jó sokat olvastam, így most megpróbálom pótolni a lemaradást. Több olyan könyvet is elolvastam, melyeket más blogolók ajánlottak. Az egyik ilyen volt Mitch Albom: Öten a mennyországban című könyve, amit nagyon sokan dicsértek. Hát, be kell vallanom, nekem nem igazán tetszett. Először is, az író nem ír jól szerintem, se szépen, se stílusosan. Nem úgy ír, ahogy az egy írótól elvárható lenne, hanem egyszerűen úgy, ahogy szerintem bárki tudna. Emiatt nekem kicsit iskolás stílusú, döcögős volt a könyv. Aztán magával a történettel is bajom volt. Az alapötlet nagyszerű, de csak az. A kidolgozása szerintem sekélyes. Mintha leült volna ez a Mitch fiú és elkezdett volna gondolkodni, hogy hát hogy is legyen, kik is legyenek azok öten és milyen csavarokat találjak ki, hogy fonódjanak egymásba az életek. Semmi komoly fantáziára, írói vénára utaló ötletet sem sikerült kitalálnia. ERŐLTETETT AZ EGÉSZ KÖNYV!!! A leginkább az első mennyországbeli sztorin borultam ki olyannyira, hogy majdnem abba is hagytam az olvasást. Az egész helyzet, hogy az a fickó infarktust kapott miatta, annyira, de annyira erőltetett volt, hogy már csak nevettem rajta.
Összeségében, én nem ajánlom ezt a könyvet senkinek, szerintem egy általános iskolás megkapná azt házi feladatnak, hogy írjon egy fogalmazást a könyv alapötletéről, klasszisokkal jobbat tudna írni.

Értékelés: 10/5

2010. április 7., szerda

Csak az enyém

Kiolvastam a Csak az enyém-et is, illetve kiolvastatta magát velem a könyv, annyira izgalmas és olyan jó, könnyű stílusban van megírva, hogy csak faltam az oldalakat.
Viszont ebben a könyvben egy kicsit sok volt nekem az öldöklés. Elhiszem én, hogy Mary jellemábrázolásához hozzátartozik, hogy kivégez mindenkit, aki az útjába kerül, de annyira sajnáltam azt a sok ártatlan embert, akik meghaltak a mű folyamán. Ennek ellenére azt kell, hogy mondjam, hogy szerintem Mary a valaha volt legjobban ábrázolt pszichopata. Annyira idegesített az őrültsége, hogy sokszor szerettem volna a földhöz vagdosni a könyvet.
A sztori nagyon röviden: Mary Terror ellop egy kisbabát egy kórházból. Az anya a nyomába ered és New Yorktól San Franciscóig üldözi a közveszélyes nőt, aki inkább megölné a kisbabát, minthogy visszaadja.
Van itt minden, 60-as évek, hippik, road feeling, kőkemény társadalomkritika és fantasztikus jellemábrázolások.
Mindenkinek ajánlom a könyvet, akinek bírja a gyomra.

2010. április 5., hétfő

Még mindig sci-fi

A hosszú hétvége alatt végre sikerült befejeznem a könyveket:)Először az Emlékezz Phlebasról írnék, ami életem első tudományos-fantasztikus könyveként hatalmas élményt nyújtott. Nagyon tetszett, bár bevallom, egy kicsit nehezen és lassan olvastam. De ez csak azért volt, mert az én női agyamnak idő kellett, míg felfogott bizonyos leírásokat térgörbítésekről, anti-gravitációs egységekről, stb. Ennek ellenére vagy pont ezért imádtam ezt a könyvet. A történet röviden: Háború folyik a galaxisban a Kultúra és az Idiriek között. Egy Alakváltó, aki az idiriek oldalán harcol, azt a feladatot kapja, hogy szerezzen meg egy szuperszámítógépet, egy Elmét, ami megszökött egy megtámadott űrhajóról és elbújt a Holtak Bolygóinak egyikén, Schar világán. Ha az Idiriek a kezükbe kaparinthatnák az Elmét, és kiismerhetnék annak technológiáját, nagyobb esélyük lenne a háború megnyerésére. Szóval, Horza, az Alakváltó egy szedett-vedett zsoldoscsapat segítségével nekiindul a csillagoknak és egy csomó izgalmas kaland után.... nem árulom el a végét....de engem meglepett.
E mű segítségével azt hiszem, rá is fogok kapni a sci-fi olvasásra.

2010. március 24., szerda

Idegörlő


A sci-fivel párhuzamosan olvasom Robert R. McCammon: csak az enyém című könyvét. Hát, be kell hogy valljam, még az én Stephen Kingen edzett idegeim is felmondták a szolgálatot már rögtön az elején, amikor Mary a baba fejét odanyomta a tűzhelyhez.
Mivel még csak pár fejezetet olvastam a könyvből, véleményt csak később írok majd, de azt már megállapíthatom, hogy tényleg letehetetlenül izgalmas. De sajnos le kell tenni. Bár valaki fizetne azért, hogy egész nap csak olvashassak:))

2010. március 23., kedd

Egyedül

Ha valaki olvassa, kérem tegyen valami megjegyzést, hogy tudjam, nem csak magamnak írok.
Olvassa valaki ezt a blogot?

Sci-fi


Jelenleg életem legelső sci-fi-jét olvasom:)
Majd ha befejeztem, írok róla.

2010. március 5., péntek

King mester


Olyan beteg állat vagyok, hogy imádok félni:) Következésképp imádom a horrort, könyvben és filmen is. Gyerekkorom óta tart a rajongásom Stephen King iránt, akit sajnos sokan tartanak egyszerű ponyvaírónak. Pedig ha tudnák! Illetve ha odafigyelnének olvasás közben! Szerintem a 20. század egyik legnagyobb írója, igazi művész teljesen egyedi stílussal és az emberi lélek fantasztikus ismerője.
Most olvasom tőle az "Az"-t, amit eddig még csak filmen láttam. Kb. 1400 oldal, szóval még kitart egy darabig.
Ha valaki esetleg nem ismerné a történetet: 7 gyerek életre szóló szövetséget köt, amikor szembeszállnak a Derry városában garázdálkodó, gyilkoló gonosszal. Stephen King gyakran szerepeltet gyerekeket, kamaszokat a könyveiben és annyira hitelesen ábrázolja őket, hogy az olvasó is (legalábbis én) újra 10 évesnek érezheti magát.

2010. március 4., csütörtök

Hosszú út lefelé


Ha már friss blog, töltsük meg gyorsan bejegyzésekkel:)
Szintén mostanában olvastam Nick Hornby-tól a Hosszú út lefelét. Nagyon szeretem az írót, aki ezzel a könyvével sem okozott csalódást.
A regényben 4 ember összetalálkozik egy toronyház tetején szilveszter éjszakáján. Mindannyian azért mentek fel, hogy leugorjanak, ehelyett egy kisebb fajta csődületet találnak odafönt. Ki-ki elmeséli a maga történetét, majd megegyeznek abban, hogy Valentin napig még kibírják az életet. És ahogy múlik az idő, szép lassan, csendesen megmentik magukat és egymást. Nincs semmi hatalmas megváltás, megkönnyebbülés, a szomorú öngyilkosjelölekből nem lesz szuperboldog hős. Egyszerűen csak élnek tovább. És ebben rejlik Nick Hornby ereje, hogy mindenféle heroizmus nélkül, mégis gyönyörűen és tanulságosan mutatja be az egyszerű, hétköznapi emberek küzdelmeit.

Csodaszép könyv


A legelső könyv, amiről írok a blogban és ami teljesen levett a lábamról Maggie O'Farrell: Miután elmentél című regénye. Iszonyatosan jó könyv, nagyon különleges hangulattal, picit Rosamunde Pilcherre emlékeztető stílussal. Egy hibája van, maga a sztori rettentő szomorú, én többször elpityeredtem olvasás közben.

A történet alapja egy szerelem és annak elvesztése, mindez körbefonva több generáció életének meséjével. Az írónő ide-oda ugrál akár 50 évet is oldalról- oldalra, de teszi ezt úgy, hogy egy pillanatra sem veszítjük el a fonalat.

Kicsit érzelgős könyv, a férjem kezébe lehet, nem adnám, de ennek ellenére semmiképp nem női ponyvaregény.

Én alig várom, hogy elolvashassam az írónő más regényeit is.


Értékelés:


10/10


ma indulok:)

Régóta olvasgatok már mindenféle könyves blogokat és úgy döntöttem, itt az ideje, hogy elindítsam a sajátomat. Ugyanis a blogolók többsége ugyanarról a pár 10 könyvről ír állandóan, melyek 70%-a ráadásul vámpíros. Mást nem olvastok, emberek?